2014-ben
egy meseíró pályázat Facebook oldalát bömgésztem, amikor Ráduly Csaba
illusztrációiba botlottam. Rögtön beletettem egy képzeletbeli ,,szeretném, ha
egyszer nekem illusztrálna” fiókba, majd nem foglalkoztam vele többet. A
pormanó éppen megjelenésre várt, és a kiadó egyik illusztrátora készítette
volna a rajzokat. A könyv viszont nem jelent meg 2014. decemberében, hanem egy
évet csúszott.
Minden
rosszban van valami jó – tartja a mondás. A pormanó kiadása az egyik legjobb
bizonyíték erre: igaz, egy évvel később jelent meg a könyv, de nem más
illusztrálta, mint az a Ráduly Csaba, akire egy évvel ezelőtt bukkantam. Akik
látták már a könyvet, egyetértenek: megérte várni rá. Remélem, ő is így
gondolja a rengeteg éjszakázás után. ☺
Most
Csabával készítettünk egy interjút, amelyből kiderül, hogy fér meg a
mindennapjaiban az illusztrálás, a webdesign, a díszlettervezés, a zeneszerzés
és a jazz.
Dekoratőr, számítógépes grafikus,
kiadványszerkesztő, illusztrátor, zeneszerző, bárzongorista… Mindezekkel
foglalkozol, de van-e olyan közülük, amelyiket igazi szakmádnak, hivatásodnak
tekintesz?
Jó
kérdés. Nehéz rá egyértelmű választ adnom. Azon szerencsések közé tartozom,
akik azzal foglalkozhatnak, ami a hobbijuk.
Végzettségem
szerint dekoratőr és kirakatrendező vagyok. Az iskola elvégzése óta kisebb
megszakításokkal, de ebben a szakmában dolgoztam. 15 évvel ezelőtt még
belekóstolhattam a dekorációs műhelyek mára már régimódinak nevezhető
szépségeibe, gondolok itt a kézzel vágott feliratokra, azokra az időkre, amikor
egy cégtábla elkészítése még igen nagy feladat volt. Azóta teljesen
megváltozott a szakma, felváltották az ollót a vágógépek, a számítógépes
tervezés felgyorsította a munkafolyamatokat. Viszont ezt nem bántam. Ma egy dekoratőr feladatai közt már
mindennapos a kiadványszerkesztés, az arculattervezés és ezek igen közel állnak
a szívemhez. De ahogy a kérdésből már kiderült, nem elégít ki teljesen ez a
fajta munka.
Az
életem része volt mindig a zene, a zongorázás. Sokáig csak a magam szórakoztatására
játszottam, tanultam. Viszont valahogy megtaláltak azok a lehetőségek, amiket
kár lett volna nem kihasználni.
Persze
mindezek mellett folyamatosan munkálkodtam, készültem arra, hogy illusztrátor
lehessek. Régóta nagy vágyam volt mesekönyveket illusztrálni, és most beérni
látszik a befektetett munka, a tanulás. Ez most egyre inkább előtérbe kerül az
életemben.
Ebben az évben több meséhez készítettél
illusztrációkat, többek között Csukás István ,,Mirr-Murr, a kandúr” című történetéhez
is. Milyen érzés volt az ő kötetét elkészíteni?
Minden
elkészült és készülőben lévő mesekönyvre ugyanolyan büszke vagyok, köztük a
Mirr-Murr kalandjaira is. Persze most hazudtam. Melyik illusztrátor ne érezné
különleges megtiszteltetésnek ezt a feladatot. Féltem, mikor megkérdezte a
kiadó, hogy vállalom-e, de nem gondolkodtam sokat. Nagyon nehéz volt eljutni az
első véglegesnek tekinthető rajzig. Az ember fejében él még a kép a cicáról, a
csacsiról, a fakult színekről és a bábok esetlen mozgásáról. Ezt nem könnyű nem
figyelembe venni. És persze az egyetlen instrukció, amit kaptam, az volt, hogy
maradjon meg a hangulata az egész mesének, viszont öltöztessem új köntösbe a
Kiscsacsi kalandjait. Sok terv került a szemeteskosárba. Gondot okozott
megtalálni azt a színvilágot, azt a stílust, amivel hű maradhattam az eredeti
mesefigurákhoz úgy, hogy közben a Mirr-Murr kitűnjön a sok színes mesekönyv
közül a polcokon. De látva a kész könyvet, azt hiszem, sikerült. Remélem,
egyszer személyesen is találkozhatom Csukás Istvánnal, nagyon kíváncsi lennék,
mit gondol az új kiadásról.
Minden
mesekönyv kihívás. E nélkül nem is élvezném. A mesevilágban végtelen a lehetőség,
és pont ez nehezíti meg annyira az alkotás folyamatát. Nem létező lényeket
formálni, sosem volt hálószobákat bútorozni nagyon izgalmas dolog.
Legutóbb
egy olyan figura okozott fejtörést, aki egy gonosz, kövér kis manó.
Olyasvalakit, akitől félnek a gyerekek, egy 7 éves korosztálynak szóló könyvbe
nem lehet rajzolni. Valamennyire szerethetőnek kell maradnia. Ezt például nehéz
ábrázolni. A legkisebb tollvonás elég, hogy egy karakter jó, vagy rossz legyen.
De már megcsíptem...
Milyen technikákat alkalmazol az
illusztrációk elkészítésénél?
Kezdetben
kizárólag kézzel rajzolt illusztrációkat készítettem. De mindig gondot
jelentett, hogy hiába készül el a vázlat (amit persze a kiadóval jóvá is kell
hagyatni), a kidolgozás alatt születnek a legjobb ötleteim. Ezzel ugyan jól
megnehezítem a kiadóvezetők dolgát, hiszen a végleges könyv a munka végéhez
közeledve néha már köszönőviszonyban sincs az elfogadott karakterekkel,
vázlatokkal. Ez a kézi rajznál igazi kínszenvedés volt, hiszen gyakran újra
kellett kezdeni az elejétől mindent. Ez nem volt járható út számomra. Így új utakat
kezdtem keresni.
Kihasználva
a technika adta lehetőségeket, ma már digitálisan készítem a rajzokat. Ez
annyit jelent, hogy van egy monitorom a számítógépre csatlakoztatva, amire egy
speciális tollal rajzolhatok. Technikailag nem különbözik attól, mint ahogyan a
papírra rajzol az ember, csak itt a rajz egyből a gépbe kerül. Az előnye az,
hogy át tudok rajzolni bármit, amit később javítani szeretnék, cserélhetek
szereplőket, háttereket. Ha előrelátó az ember, és külön rétegekre (úgynevezett
Layer-ekre) rajzol mindent, ha baj van, könnyebben megoldhatja azt. Élénkebb
színeket, aprólékosabb részleteket tudok kivitelezni. Nem is beszélve arról,
hogy az embernek szinte minden művészi eszköze megadatik ezáltal. Rajzolhatok
ceruzával, szénnel, festhetek olajjal, és sorolhatnám. A mai grafikai programok
lehetőséget adnak az alkotónak a legnagyobb szabadságra. Azt azért fontosnak
tartom kiemelni, hogy mindez semmit nem ér, ha az illusztrátor nem képes ezeket
a dolgokat a valóságban kézzel is megvalósítani. A számítógép csak időt takarít
meg, de nem rajzol helyettem.
Mit szeretsz jobban: ha szabad kezet
kapsz vagy ha az író és a kiadó támpontokat ad az illusztráláshoz?
Szeretném
azt mondani, hogy a teljes szabadságnál nincs jobb. De még sokat kell tanulnom
ahhoz, hogy ezt kijelenthessem. Be kell ismernem, hogy nem értek mindenhez.
Vannak elképzeléseim, ötleteim, de ezek nem mindig jók. Elfogadom azokat a
tanácsokat, amiket a megfelelő embertől kapok Az írónak biztosan van egy kép a
fejében a mesevilágáról, hiszen ő teremtette. Szeretem, ha ezt megosztja velem,
mert ez szerintem fontos. Persze a kiadóvezető általában az a személy, aki
látja azokat a dolgokat, amiktől sikeres lehet egy könyv. Tudja, ki a
célközönség, tudja az aktuális trendeket, amiktől persze minden illusztrátor
szeretne elrugaszkodni, de ki kell mondani, hogy ez üzlet. Hiába gondolom
sokszor, hogy az én ötleteim jobbak, amíg pénzről és nem öncélú művészetről van
szó, szeretem, ha támpontokat kapok.
Tanulmányaim
során sokféle technikát megismerhettem. Jó tanáraim voltak, akik mindig
próbáltak kimozdítani a komfortzónámból. Ezt akkoriban még nem értékeltem, de
ma már nagy hasznát veszem annak a tudásnak, amit kaptam.
Mindig
a grafika, a ceruzarajz állt a legközelebb hozzám. Imádtam tanulmányrajzokat
készíteni. A színeket nagyon sokáig nem szerettem használni, festeni, pasztellt
használni szinte kínszenvedés volt. Ha csak pusztán az alkotásról van szó,
arról, hogy a saját örömömre rajzoljak valamit, a mai napig a grafitceruzáimhoz
nyúlok. Azt persze most illúziórombolónak tartanám, ha elmondanám, mikor is
volt utoljára a kezemben "csak úgy" ceruza...
Viszont
a munkáim során nagyon sok olyan feladattal kellett szembesülnöm, amik
ráébresztettek, hogy sokoldalúnak kell lennem, másként nagyon beszűkülnek a
lehetőségeim. Gondolok itt a vektorgrafikára, a digitális rajzolásra. Van, hogy
mesekönyv illusztrációként vektoros látványvilágot szeretnének látni a
megrendelők. Ez az a technika – ha leegyszerűsíthetem ennyire – amit a mai divatos
reklámfilm animációkban és tömeggyártásban készült rajzfilmekben láthatunk. De
korántsem egyszerű a dolog megvalósítása, már ha szépet szeretnénk kihozni
belőle. Egész más gondolkodásmódot követel az alkotótól.
A szobrászkodásba is belekóstoltál,
ám ez végül félbemaradt. Mit gondolsz, később újra nekivágsz?
Ez
van, ha az ember mindent szeretne egyszerre. Annyi minden érdekelt fiatalként.
Szerettem volna szobrász restaurátor is lenni. Már felnőtt koromban ismerkedtem
meg egy helyi szobrászművésszel, és megkértem, hogy tanítson. De rájöttem, hogy
már nem szakadhatok ennél többfelé, így ez megmaradt egy szép emléknek.
Feleségem azóta is átkoz, mert az egyik elkészült mellszobor kint őrködik az
erkélyen, és mi tagadás, elég ijesztő sötétedés után.
Fontos szerepet tölt be életedben a
zene, zongorista vagy. Egy időben Németh Annával léptél fel. Melyek a kedvenc
zenei irányzataid? Kiknek a dalait játszod szívesen?
Ahogy
a beszélgetésünk elején említettem, fontos számomra a zene. Talán érdekes és
tanulságos a történet, miszerint 6 éves koromban egy baleset következtében
lebénult a bal kezem. Egy bonyolult műtét és hosszú kezelés után azzal engedtek
el, hogy ez sajnos végigkíséri majd az életemet, nem fogom tudni használni a
kezemet. Annyi tanácsot azért kaptam, hogy próbáljam minél többet mozgásra
bírni az ujjaimat. Nagypapám harmonikája addig is piszkálta a fantáziámat, és
elkezdtem pötyögni rajta. Aztán kaptam egy kis szintetizátort édesanyámtól. Így
kezdődött.
Most,
mint zongorista, sok helyen fordulok meg. Játszottam pár évig a Parádsasvári
Kastély Szálló bárzongoristájaként, amire nagyon büszke vagyok. Emellett a
helyi kávézókban, elegánsabb pubokban is játszottam. Az utóbbi időben Németh
Annával van szerencsém együtt zenélni. Ő színésznő a Zenthe Ferenc Színházban,
és nem mellesleg egy különleges tehetséggel megáldott énekesnő is.
A
bal kezem sajnos azóta is erősen kihívásokkal küzd, de a billentyűkön valahogy
jól érzi magát. Nem tudom megmagyarázni, de örülök neki.
A
jazz áll a szívemhez a legközelebb. Oscar Peterson az örök példakép. De
bárzongoristaként szinte mindent kell játszanom a régi sanzonoktól az
operetteken át a könnyűzenéig. Megnyugtató dolog látni, hogy bár lassan eltűnik
ez a szakma, azért nagyon sokat, köztük fiatalok is, élvezettel hallgatják ezt
a fajta zenét.
Szeretsz improvizálni?
Igen.
A bárzongorista műfaj – ahogyan az illusztrálás is – erre épül. Egy végtelen
improvizáció. Nincs kész repertoár, nincsenek begyakorolt számok. Vannak
emlékeim dalokról, dallamfoszlányok, ritmusok, és ezeket fűzöm egymásba néha
szinte követhetetlen módon. Sokszor a dal játszása közben tudatosul bennem,
hogy az adott számot sosem játszottam még. Éppen csak odaillett. A hallás utáni
játéknak megvannak az előnyei. Kottát sosem tanultam meg olvasni.
Persze,
ha kísérni kell az énekest, akkor
ragaszkodnom kell valamihez, de ha a partner kellően profi, ahogy
például Anna, akkor élőben, közönség előtt tudunk rögtönözni. Ezt a közönség
nagyon szokta szeretni.
A salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház
állandó zenei kísérője vagy,
zongorakíséretet biztosítasz a ,,Min nevet az ember?” című kabaré
előadáshoz. Hogy jött ez a lehetőség?
Mennyiben más ez a feladat,
mint bárzongoristaként játszani?
Más,
hiszen a korábban említett improvizálásnak, ami annyira jellemzi a játékomat,
itt nincs helye. A színészek nagyrészt nem képzett énekesek, így szükségük van
arra a biztonságra, hogy mindent úgy zongorázzak, ahogyan gyakoroltuk. Emellett
élvezem a színházi közeget. Jó belelátni így kívülállóként. És sok híres
színésszel is jó ismeretséget kötöttem az évek alatt.
Ugyanebben a színházban több darab
díszlettervezőjeként és zeneszerzőjeként is közreműködsz. Schwajda György
,,Nincs többé iskola” című mesejátékának premierje 2016. január 14-én volt.
Hogyan kezdesz neki egy ilyen feladatnak? Milyen kihívásokkal nézel szembe,
amikor egy mesedarab díszletét vagy zenéjét tervezed meg?
Nagyon
hasonló az egész folyamat egy mesekönyv illusztrálásához. A forgatókönyv
elolvasása és a rendezővel történt beszélgetés után jön a magányos alkotói
folyamat. Szinte ugyanazt az utat járom végig, amit az illusztrálások folyamán.
Vegyük a zeneszerzést. Vázlatokat adok le, igazítok rajtuk a színészek
képességei alapján. Sok dal nagyon jól hangzik magában, és a színpadon kiderül,
hogy nem illik a darabba, vagy éppen az adott előadónak nincs akkora
hangterjedelme. Ilyenkor jönnek a kompromisszumok. Élvezem, jó végigkísérni
egy-egy dalt a színpadig. Volt rá példa, hogy a helyi járaton a színházból
éppen hazafelé tartó kisdiákok énekelték az egyik mesedarab fináléját. Jól
esett.
Azért
kívülről valószínűleg idegesítő lehet végigkísérni a folyamatot. A párom órákig
hallgat egyetlen dalt, ami percről percre formálódik ugyan, de igazából egy
végtelen ismétlésnek tűnik. Ő előbb tanulja meg a szöveget, mint én. És ha ez
nem lenne elég, a hangszerelés után fel
kell énekelnem a dalt, hogy a színészek meg tudják tanulni. Sok dolog van, amit
nem osztanék meg nyilvánosan senkivel. Az egyik ilyen, amint énekelem rekedt kakas
hangon a "Kukurikú, de szomorú" című dalt.
A
díszlettervezés is különleges feladat. Be kell valljam, ezek a munkák a vidéki
színházak szűkös költségvetése miatt landolnak sokszor nálam. Ez egy külön
szakma, nálam sokkal tehetségesebb díszlettervezők dolgoznak hazánkban. Ebben
az esetben próbálom a legjobbat kihozni egy bizonyos keretből, ami elég
idegtépő vállalkozás. Ez valóban a kompromisszumokról szól az utolsó szögig.
Viszont rendszerint elvállalom, mert térben gondolkodni, tervezni nagyon
izgalmas dolog.
Mik a terveid 2016-ra?
A
sok évnyi karrierépítgetés után végre elmondhatom, megállapodtam. Családapa és
férj vagyok. Másfél éves a kisfiam. Vállalkozóként azon munkálkodom, hogy minél
több időt tölthessek itthon a családommal. A múlt év megadta nekem azt a
lehetőséget, hogy szinte már csak mint illusztrátor dolgozhattam. Szeretnék
ezzel foglalkozni a továbbiakban is. Rengeteg ötletem, tervem van ezzel
kapcsolatban, sokféle stílusban szeretnék még kalandozni. Nem könnyű ezt
megvalósítani, de hiszem, hogy sikerülni fog. És persze várom a Pormanó
folytatását...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése