Olvastunk: Szikraváros

Posztapokaliptikus történetekből nincs hiány a könyvpiacon, aminek én kifejezetten örülök, mert imádom ezt a műfajt. Számomra mindig érdekes, hogy a különböző írók miként gondolják el a jövőt. Ezekben a történetekben mindig történik egy katasztrófa, ami miatt majdnem kihal az emberiség, a karakterek pedig egy egészen új világban próbálnak boldogulni. Jeanne DuPrau ifjúsági regénye is pontosan erről szól – csak a szereplőknek fogalmuk sincs arról, hogy ők egy „új világ” részesei.

Szikraváros népe sokáig gondtalanul éldegél a föld mélyén. Ez utóbbi ténnyel ők nincsenek tisztában – valójában nem tudják, hogy bármi is létezne saját városukon kívül. A szép időknek azonban vége szakad: a világításért felelős generátor egyre többször csődöt mond, örök sötétséggel fenyegetve a lakókat. Készleteik is egyre fogyóban: ételek, vitaminok, ruházatok, és legfőképpen a villanykörte hiányzik. A Polgármester egyre csak nyugtatja az embereket, ám lassan nyilvánvalóvá válik, hogy komoly a baj.

A regény főszereplője Lina Mayfleet és Doon Harrow. A történet kezdetén épp a Sorsolás napján vesznek részt. Ez az iskolai éveik végén történik, ekkor tizenkét évesek. Azt pedig már megtanultuk a jövőben játszódó YA-kból, hogy a pályaválasztás elég különös módon zajlik, itt azonban talán a legkegyetlenebb. J Cetlikre írnak fel egy-egy foglalkozást. A Polgármester egy zsákot tart a gyerekek elé, ahonnan kihúzzák a papírdarabot, és azt az állást töltik majd be, ami azon szerepel.

Lina – egy kissé körülményesen – hírvívő lesz, míg Doon csatornamunkás. Előbbi üzeneteket szállít az emberek között, míg utóbbi – értelemszerűen – a csatornában dolgozik.

Lina szenilis nagymamája egy nap megtalálja a papírlapra írt Utasításokat, ám Lina kíshúga, Poppy megrágja, így nem tudják elolvasni. Lina sejti, valami fontosat talált, ám Doonon, és egy Clary nevű nőn kívül senki más nem gondolja így. Végül Lina és Doon vetik bele magukat igazán a kutatásba, mert úgy vélik, az Utasítások talán megmutatják a kifelé vezető utat a gyorsan hanyatló Szikravárosból…

Már az első oldalaktól érezhetővé vált a türelmetlenség, a feszültség, hogy a város vajon mikor borul örök sötétségbe. A történet teljesen bevont, és minden egyes áramszünet alkalmával együtt izgultam a szereplőkkel, vajon visszatér-e még a fény.

Mint a legtöbb, hasonló zsánerben íródott történetben, a várost itt is olyan terület veszi körül, ami ha nem is tiltott, de nem ajánlatos kimenni oda, ugyanis csak a végtelen sötétség húzódik arra. Érdekes, hogy a posztapokaliptikus történeteknél szinte mindig felbukkan ez a jelenség – és azt jelenti, hogy meg kell ismernünk a világunkat, és le kell győznünk a félelmünket. Zseniális része ez az ilyen típusú történeteknek. J

Azon kívül, hogy izgalmas regény és végig fentartotta a figyelmemet, egyéb dolgok miatt is különösen tetszett. Az írás nem csak magával a helyes-helytelen elvévevel foglalkozik, hanem arra buzdít, hogy magunk vizsgáljuk meg, mi az, ami helyes vagy helytelen. Néha-néha ez a didaktikusság határát súrolja, ám mégsem zavaró, főleg ha figyelembe veszem, hogy a történet célcsoportja a tizes évei elején járó kamaszok.

A világ külön érdekesség volt számomra. J Természetesen maga a helyzet, hogy embereket bizonyos okból leköltöztetnek a föld alá, ahol ellátják őket mindennel, amire szükségük lehet, önmagában is izgalmas. Ám néhány apró információtól csak még különlegesebb lesz. Például az elején van egy megjegyzés, melyben egy doktor elmagyarázza, szeretné megtudni, hogyan épül fel az emberi test, ezért tanulmányozza a csontvázat. Magának a generátornak a működését sem ismerik az emberek. E – bizonyos szempontból fejletlen – „civilizáció” hanyatlásának bemutatását szerintem fantasztikusan valósította meg a szerző. Ott van minden foszló ruhában és kiégő villanykörtében, az „aranykorra” való emlékezés pedig mindezt csak még jobban kidomborítja.

Ami nem igazán nyerte el a tetszésemet, az az eleje: én másként közöltem volna a város kialakulásának folyamatát, így kicsit olyan érzésem volt, mintha a szerző „előre lelőtte volna a poént”. A szöveg stílusa pedig mintha meseszerűbb lett volna a prológusban, mint a folytatásban.

A Szikravárost korosztálytól függetlenül mindenkinek ajánlom, aki szereti a posztapokaliptikus vagy alternatív történelmi világban játszódó történeteket. Valóban érdekes olvasmány. J Rendhagyó módon egy idézettel zárom az ajánlót, ami szépen összefoglalja a regény mondanivalóját:

„Oly sok sötétség uralkodik Szikravárosban, Lina! Nem csupán kívül, hanem a szívünkben is. Mindenkiben rejtőzik valamennyi a sötétből. Olyan, mint egy éhező szörnyeteg. Csak akar, akar és akar rettenetes erővel. És minél többet adsz neki, annál nagyobb és éhesebb lesz.”

-S.Melinda-