2016. május 6., péntek

Olvastunk: Három nap az út

Joseph Boyden regénye már évek óta a polcon várakozott, hogy elolvassam, én azonban mindig találtam helyette valami mást. Hiba volt.  Zseniálisan megírt, melankólikus hangvételű regény, ami arról szól, milyen embernek maradni a háború, majd a morfium borzalmai után, egy megcsonkolt testben.

Niska levelet kap arról, hogy unokaöccse, Xavier, meghalt a háborúban, ám annak barátja, Elijah, életben maradt. Úgy dönt, Elijah mellette élhet, ki is megy elé a vonathoz, ám legnagyobb meglepetésére rokona, Xavier mászik le a járműről, egyik elvesztett lába miatt mankókkal. Ezután megkezdődik háromnapos utazásuk a folyón az otthonukig.

Rá lehetne húzni a történetre, hogy ez egy indiános, háborús regény, ám mégsem csak az. A regény nagy része a harcokról szól, de nem éreztem, hogy a háború lenne a középpontban. A középpontban Xavier állt, annak ellenére, hogy az E/1-es, jelenidejű narráció váltott szemszögű, vagyis egyes fejezetek Niska szempontjából íródtak. Ez a mesélési mód nem mindig megfelelő választás, itt azonban tökéletes.  

A regény és a könyvborító fülszövege szerint a kanadai krí indiánoknál a „háromnapos út” a halált jelenti. (Hiába kutattam, sajnos nem találtam semmit erről a témáról.) A beteg, morfiumfüggő Xavier esetében mintha valóban ezt jelentené ez az utazás a folyón. A halál közelsége, a drog lebegtető, gondokat és fájdalmat száműző hatása – az E/1 jelen erre még inkább ráerősít, így afféle látomás vagy hallucináció hangulata lesz a szövegnek, miközben pontosan tudjuk, hogy ez a valóság.

Elmondható, hogy a történet nagy része valójában mesélés. Mármint szó szerint: Niska történetekkel szórakoztatja Xaviert az út során. Ezekből ismerhetjük meg Niska életét, és Xavier gyermekkorának és fiatalkorának egy részét.  Xavier pedig önmagának mesél, vagyis felidézi a háborúban történteket. Sőt, még ezekben a visszaemlékezésekben is előfordul néhány kisebb-nagyobb történet, melyeket legtöbbször Elijah mondd el.

Mindhármójuk karaktere érdekes, valódi, és az olvasó kíváncsivá válik a sorsukra. A történet elején Xavier tér haza Elijah helyett, és tulajdonképpen elég hamar sejthető, mi történt vele, igazából nem is a rejtélyen volt a lényeg. És persze azt is tudjuk, hogy mi történt Xavierrel, hogy nyilván túlélte, még ha nem is teljes épségében, ez azonban mégsem jelenti azt, hogy ne izgulnánk végig a bevetéseiket. Az, hogy az elejétől kezdve tudjuk, Xavier milyen megtörten tér haza, csak még inkább fokozza szomorkás, keserű hangulatát a visszaemlékezéseknek.

Fotó: Petőházi Emese

A végére hagytam a karakterek bemutatását, pedig igazából rajtuk van a hangsúly. 
Niska egy idős, indián asszony, aki még mindig az erdőben él, nem költözött a többiekkel a rezervátumba.  Apjától természetfeletti képességet örökölt. Bár egyértelműen Xavier a történet igazi főszereplője, Niska is jelentős szerepet kap. Kedveltem ezt a talpraesett, bölcs asszonyt, aki csöndesen, minden látványosabb dráma nélkül, de elszántan meg akarja menteni unokaöccsét. 
Xavier ugyanilyen csöndesen, láthatatlanul próbál boldogulni a háborúban. Végigkövethetjük kálváriáját az idegen világban, és végül a hazafelé tartó úton. Ritkán hallhatunk tőle bármiféle értékítéletet bármiről is, mégis, egy-egy apró megjegyzéséből tudthatjuk, mi játszódik le benne. Nem a háború borzalmai állnak a középpontban – ezek szinte mellékesek, mint ahogy a katonáknak is az kellett, hogy legyen, ha túl akarták élni, és ha nem akartak teljesen összetörni a barátok, ismerősök halála és sebesülései miatt.
Elijah az a fajta ember, akinek való a háború. Számára az egész vadászat és kaland, a siker és elismerés hajszolása.


Nem kérdés, hogy mindenkinek ajánlom ezt a művet.  Nem rövid történetről van szó, és fel kell készülnötök, hogy végig melankólikus hangulat uralkodik benne, tehát semmiképpen se olyan hangulatban kezdjetek neki, amikor egy letört virág látványától is sírva fakadtok.  Annyit még elárulok, hogy egészen másra számítottam a történet végével kapcsolatban – de ez miatt nem panaszkodom. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése