Ma Mason Murray a vendégünk, akinek legújabb, ,,Visszatérő végzet” c. transzcendens thrillerje ebben az évben jelenik meg. Az interjúban szó esik a paranormális és a deja vu jelenségéről, valamint az ördögűzésről is.
Évek óta írsz, eddig több, mint 300 hosszabb-rövidebb történeted, novellád jelent meg. Többségük a ,,Mason Murray meghökkentő meséi” c. sorozatba tartozik. Miről szólnak ezek?
Ez a sorozatom egy hajdani bulvárhetilap felkérésére indult még a kilencvenes évek derekán, és akkor egyáltalán nem gondoltam, hogy nagyjából hat éven keresztül minden héten kell írnom egy rövid novellát. Ám mivel nem csak a szerkesztőség, hanem az olvasóközönség is jó véleménnyel volt róla, sok variálási lehetőségem volt. Bátran nyúlhattam minden olyan témához, ami érdekes, a megszokottól eltérő, izgalmas vagy éppen titokzatos. Mivel a novellák hossza meghatározott és rövid volt, így tulajdonképpen az volt a lényeg, hogy az alapszituáció egy meghökkentő végkifejletre fusson ki. Ezért is bátorkodtam felhasználni a „meghökkentő mesék” szókapcsolatot, amely egy régi angol filmsorozat címe volt egyébként. Szép sorban minden olyan témát érinthettem, ami akkoriban érdekelt. Voltak kis bűnügyi sztorik szép számmal, megjelentek különleges képességű emberek, találkozhatott a kedves olvasó az űrből jött veszélyes idegenekkel éppúgy, mint vámpírokkal vagy farkasemberekkel. Bőven volt alkalmam boncolgatni a különféle paranormális jelenségeket is.
Az írásaidban rendszeresen megjelenik a természetfeletti. Mikor és hogy kezdett el érdekelni ez a téma?
Ahogy az előbb is utaltam rá, már a meghökkentő mesés korszakomban is gyakran foglalkoztam a természetfelettivel. Nem tudom megmondani, mikor jött el az a pillanat, hogy a téma felé fordultam, úgy rémlik, mindig is vonzott az „odaát”, ahol az X-akták alkotói szerint az igazság megbújik. Gyermekkori írásaim persze inkább még erősen „krimi-jellegűek” voltak, aztán az évek előrehaladtával egyre többet foglalkoztam a látszólag megmagyarázhatatlan dolgokkal.
A ,,Lélekcsapda” c. regényed a lélek kérdésével és a lélekrablással foglalkozik. Gondolod, hogy a valóságban is létezik ilyen, és egy nap akár egy másik ember testében ébredhetünk fel?
Erre csak azt tudom mondani, minden megtörténhet, még annak az ellenkezője is. Mi egyszerű halandók nem tudhatjuk, az okosok mit tudnak. A testcserével persze rengeteg film és regény foglalkozik, a többség megmarad a szituációból kiaknázható poénoknál, én magam elég kevés esetben találkoztam annak a kérdésnek az úgymond filozófiai boncolgatásával, hogy vajon mivel vagyunk mi azonosak, a lelkünkkel és/vagy a testünkkel. A mindennapi életben persze az utóbbival, de pontosan egy ilyen helyzet döbbenthet rá bennünket, hogy nem szabad azt az identitást sem figyelmen kívül hagyni, amit a köznyelvben léleknek hívunk. Messzire vezetne, ha most elindulnánk a lélekvándorlás magyarázatai felé is, itt és most csak annyit érdemes megemlíteni, hogy ez egy nagyon komplex kérdés, rengeteg olvasata van. Ebből az egyik aspektus köré építettem egy izgalmas történetet, ez a ,,Lélekcsapda”. Akinek ezzel felkeltettem az érdeklődését, az megkereshet a megmaradt kevés példány egyikéért. A könyv bolti forgalomban sajnos már nem kapható.
Idén megjelenik harmadik regényed ,,Visszatérő végzet” címmel. Mennyiben más ez a történet, mint az előző kettő?
Annyiban talán, hogy ezúttal egy általánosan is ismert, ám teljesen korrekt tudományos magyarázattal még nem alátámasztott jelenség kapcsán mesélek el egy feszített tempójú sztorit. Ez nem más, mint a deja vu. Az emberek 75-80 százaléka életében legalább egyszer átéli ezt a roppant zavarbaejtő érzést. Számtalan magyarázat született már rá, de nagy részük egyszerűen nevetséges, más részük pedig csak látszólagosan jó, hiszen nem ad választ minden felmerülő kérdésre. Nos, a ,,Visszatérő végzet” szolgál egy magyarázattal, ám ehhez nyitottnak és befogadónak kell lenni. Tisztában kell lenni azzal, hogy a világ, amely körülvesz bennünket nem egyenlő azzal, amit a klasszikus öt érzékelésünkkel befogunk belőle.
Az ,,Elátkozottak városa” és a ,,Lélekcsapda” mindennapi életünk nyugodt vizű tavába beledobott sziklaként viselkedő eseményeket dolgoz fel. Amikor életünk országútján át kell menni abba a sávba is, amely a „szürkületi zónán” keresztül vezet, amelyről azt tartja a hivatalos tudomány, hogy nincs is. A ,,Visszatérő végzetben” ragadtam meg először egy konkrét, szinte mindenki által átélt jelenséget, és magyaráztam meg egy körömrágósan akciódús történetben. Azonban a hagyományos megközelítésem itt sem változott, most is be kell menni a szürke zónába, mert meggyőződésem szerint az ugyanúgy hozzátartozik a világunkhoz, mint amit nap mint nap látunk.
A regény egy transzcendens thriller. Néhány mondatban elmondanád, miről szól?
Az előbb már szóba hoztam a deja vu élményt. Nos, a regény pozitív főszereplője rendkívüli sűrűséggel éli át ezt, ugyanakkor egy másik kellemetlen képesség is sújtja. Nem tud úgy a közelében lenni más embereknek, hogy ne érzékelné azok aktuális érzéseit. Ha ez nem lenne elég szegénynek, egyáltalán nincs emléke a gyermekkoráról. Nem árulok el vele nagy titkot, ha elmondom, éppen ezek miatt lesz képes felvenni a harcot a könyv rosszfiújával, aki a természetfeletti képességei által válik már-már elháríthatatlan veszéllyé az emberek számára. Főhősünk persze nem lesz egyedül ebben a küzdelemben, mert rátalál egy lányra, aki hozzá hasonlóan nagyon különleges szerzet, és segíteni fogja őt egy gyilkossági nyomozó is, holott éppen mást diktálna számára a kötelesség. Nem szeretném lelőni a poénokat, ezért többet nem szívesen mondanék, viszont mindenkinek jó szívvel ajánlom a regény videós trailerjét.
Melyik jelenet megírását élvezted a legjobban?
Nehéz választani, mert mindegyik kedves valamiért. Ha feltétlenül ki kellene emelnem valamelyiket, akkor az ördögűzős jelenetet választanám, ami is egyébként kulcsfontosságú az egész történet szempontjából, és szerintem elég hatásosra sikerült. Mondhatni, én magam is a hatása alá kerültem, mikor írtam…
Ki tervezte a könyv borítóját? Mi volt a koncepció?
Ez közös munka volt. A végleges változatot együtt alkottuk meg John Cure barátommal, aki olyan sikerkönyvek szerzője, mint „A gonosz új arca” vagy a „Hontalan lelkek”, és ugyancsak a Mogul Kiadónál jelenteti meg regényeit. Arra törekedtünk, hogy visszaadjuk a sztori alapvetően komor hangulatát, és utaljunk arra, hogy a végzet könnyen ott kopogtathat az ajtónkon újra és újra. Ez utóbbi mondat értelmének egészen pontos dekódolásához azért szükség lesz a könyv elolvasására. :)
A karaktereidet valós emberekről mintázod vagy Te találod ki őket?
Sosem volt szokásom élő emberekről mintáznom a szereplőimet. Nem mondom, néha-néha valakinek valamely tulajdonsága visszaköszön egy karakteremnél, de az én ismerőseimnek nem kell attól tartaniuk, hogy „találkoznak magukkal a könyvem lapjain”. Nyilván tisztában vagyok azzal, hogy a történet megfelelő folyásához mely szereplőnek mit kell hozzátennie, így aztán olyannak alkotom meg őket, hogy ezt megtehessék. Mindig is sztori-központú szerzőnek tartottam magam, a karaktereim mind alázatosan szolgálják a történetet. Nálam mindig az esemény, a történés a lényeg, én mesélő típusú író vagyok, többnyire ügyesen elkerülöm, hogy a szereplőim az általam szükségesnek ítélt mértéknél jobban a középpontba kerüljenek.
Melyik karaktered bőrébe bújnál be szívesen egy napra? Mit csinálnál?
Ha jobban belegondolok, mindegyikébe. :) Mind nekem köszönhetik a létezésüket, én sodrom őket azokba a helyzetekbe, amiket én találok ki. Érdekes lenne tehát a szereplők szemszögéből is megélni ezekből egy keveset. Attól nyilván eltekintenék, hogy például a gyilkosság áldozatául eső karakterek halálának napját átéljem… :)
Ha a szereplőid életre kelnének, kivel NEM szeretnél találkozni? :)
Erre nem nehéz válaszolni. Természetesen Ethan Bishopot kerülném el olyan messzire, amennyire csak lehet. Ő a rosszfiú, és nagyon rossz. Továbbá rendkívül veszélyes. Aki elolvassa majd a könyvet, abszolút egyet fog velem érteni.
A regényírás hosszú folyamat. Melyik a kedvenc szakaszod?
Szeretem kitalálni a sztorikat és talán meglepő módon a javítási részt is érdekesnek, izgalmas kihívásnak érzem, ám a legjobb mindig az, amikor írok. Látni és érezni, ahogy a betűkből szavak, majd mondatok lesznek, amelyek valósággal életre kelnek előttem a monitoron, nos, az számomra egyfajta „teremtés-érzés”, mondhatnám isteni… :)
Többször voltál már író-olvasó találkozón? Melyik a leggyakoribb kérdés, megjegyzés, amit kapsz?
Szerencsére már elég sok alkalommal volt részem könyvbemutatókon, író-olvasó találkozókon részt venni és a jövőben ezen még sűríteni is szeretnék. Rendkívül fontosnak tartom az olvasókkal való élő kapcsolatot. Elcsépelt közhely, de igaz, hogy ha ők nem lennének, akkor én sem lennék. Az írót az olvasók teszik íróvá. Tervezem is, hogy a ,,Visszatérő végzet” megjelenése után minden eddiginél több találkozón veszek részt, könyvesboltokban, könyvtárakban, művelődési házakban és mindenhol, ahol érdekesnek találják személyemet és munkáimat.
Leggyakrabban azt a kérdést kapom meg, hogy miért ezt az írói nevet választottam magamnak. Elég kiábrándító, hogy erre nincs egy remek sztorim, nem fűződik hozzá egy frappáns történet. Íróként 22 évvel ezelőtt lettem Mason Murray, amikor eldőlt, megjelenik az első könyvem. Eszembe jutott, tetszett és az évek során hozzám is nőtt.
Min dolgozol most?
Egyelőre még a ,,Visszatérő végzet” megjelenésének előkészítése zajlik, a figyelmem erre összpontosul. Közben persze tervezem a jövőt is. Még nem döntöttem el véglegesen, hogy egy fiókban heverő régebbi kéziratomat dolgozom át vagy a fejemben keringő három regényötlet valamelyikének megvalósításába kezdek bele. Az viszont biztos, hogy olvasóimat még sokáig szeretném sok-sok érdekes, izgalmas Mason Murray történettel szórakoztatni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése