Játék a kastélyban – Színdarab ajánló

Vajon hogyan kell jól elkezdeni egy színdarab ajánlót? [Töpreng. A keze megáll a levegőben a füzet vagy a billentyűzet felett.] Nos, talán úgy, ha először is megemlítjük, melyik színdarabról van szó. Itt jelen esetben a Vígszínház Játék a kastélyban című előadásáról. És mi lehetne a legváratlanabb kezdés egy színpadon, amikor minden néző ül és várja, hogy elkezdődjön a jelenet – ám az nem kezdődik –, mint egy kérdés az egyik szereplőtől: Hogyan kell jól elkezdeni egy darabot? A választ azonnal meg is kapjuk: így. Ezt magunknak válaszoljuk meg, ugyanis mi lehet ennél meglepőbb, ugyanakkor egyedibb kezdés?

A Vígszínház nem véletlenül játssza már 2009 óta Molnár Ferenc anekdotáját. A darab vicces. Némely pontján eltér a megszokottól. A színészek nagyszerűek. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy színészóriásaink játszanak benne és öltik magukra a karaktereket. Benedek Miklósra kiválóan illik az idős, kimért, higgadt szövegíró, Turai Sándor alakja, aki mindenre talál megoldást, még ha nem is a megszokott módon, hanem egy zseniális ötlet keretén belül. Gál szerepében Fesztbaum Béla tökéletesen kiegészíti Turai személyiségét. A két szereplő folyton ellentmond egymásnak, mégis a legnagyobb egyetértésben alkotnak már évek óta, és sikerüknek éppen ez a titka, és így tudják a legjobban egyengetni Ádámot (Csapó Attila), a fiatal zeneszerzőt, aki szerelmes a primadonnába, Annie-be (Tornyi Ildikó). És a szerelem mire másra sarkallná az embert – főleg, ha az illető zeneszerző –, mint hogy zenét szerezzen, amit személyre szabottan szíve választottjának ír. És persze a meglepetés szerzésére, hisz melyik szerelmes hölgy ne örülne annak, ha a vőlegénye váratlanul megjelenik? Csakhogy a meglepetések bonyodalmakat is okozhatnak, különösen, ha egy régi szerető is bekerül a képbe (Lukács Sándor alakjában). Az ilyen helyzetekből pedig csakis dráma kerekedhet. Vagy mégsem? Olykor vicces megoldások is születhetnek. Ehhez persze szükség van még egy mindig lelkes titkárra, akit Csőre Gábor nagyszerű játéka kelt életre, és egy lakájra Tahi Tóth László személyében, aki, mint mindig, mesterien játszik.

Amit meglepődve tapasztaltam, hogy nem volt teltházas az előadás. Pedig valóban nagyszerű volt! Az utóbbi néhány színházi látogatásunkat tekintve különösen nagyra értékeltük, hogy végre egy igazán jól kivitelezett, szórakoztató darabot láttunk (és olyat, amiben nem hallottunk trágár szavakat – ez is bizonyítja, hogy anélkül is lehet élvezeteset, ráadásul maradandót alkotni). A Vígszínház nézőterét is jól alakították ki, így (ha valakinek fenntartásai lennének) bátran merem ajánlani akár a karzat felsőbb részeit is (talán még jobb is, mint az első sorai, tekintve, hogy többen is feljebb ültek). Mindent látni a színpadon, nem csak részletekben, és mindent jól hallani. Ezeket a helyeket még azok is megengedhetik maguknak, akiknek a költségvetésükbe nem fér bele a drágább, mert az élmény nem lesz kevesebb (a mai mozijegyárakat tekintve pedig amondó vagyok, egy színház mégiscsak többet ér).

Ez a darab megérdemelné a teltházat. Mindenkinek ajánlom, aki egy jót akar szórakozni, ki akar kapcsolódni és kellemes emléket szerezni magának vagy szeretteinek, barátainak.

(A képek a Vígszínház oldaláról származnak.)

– Adry –