2016. április 11., hétfő

Kérdeztünk: Daniel Wallace


en.wikipedia.org
Daniel Wallace neve hazánkban a ,,Mr. Sebastian és a Fekete Mágus” c. regény, illetve a ,,Nagy hal” c. film kapcsán ismert. Utóbbi Wallace azonos című regénye alapján készült, Tim Burton rendezésében. Ezekről kérdeztük az írót, de szóba került üvegszem-gyűjteménye is. 

A mágikus realizmus egyik nagy alakjának tartják Önt. El tudná mondani, miért pont e műfaj mellett köteleződött el?
Mielőtt az első könyvemet, a ,,Nagy halat” kiadták, írtam öt másik regényt. Kivétel nélkül mindegyik a valóságon alapult, amelyek témáit a mindennapi életből merítettem. Minden szempontot figyelembe véve akadt egy közös tulajdonságuk: mindegyik rossz volt. Nagyon. Megpróbáltam olyan könyvet írni, amelyről azt gondoltam, hogy másokat érdekel ahelyett, hogy olyat írtam volna, amilyet én akartam. Úgyhogy a hatodik és egyben utolsó próbálkozásomnál eldöntöttem, hogy olyat írok, amit én szeretek, amire büszke lehetek, függetlenül attól, hogy kiadásra kerül-e valaha is. Ekkor tértem vissza első irodalmi szerelmemhez, a görög mitológiához, és elkezdtem vele szórakozni. Működött.

Legnépszerűbb regénye a „Nagy hal”, amelyet Tim Burton megfilmesített, és még musical is készült belőle. Hogyan élte meg ezt a nagy sikert? Elégedett volt a filmmel?
Igen. Úgy gondolom, kizárólag azok a jó adaptációk, amelyekben a forgatókönyvíró képes magáévá tenni a regényt. Habár a történet eredeti ötlete valaki mástól származik, a forgatókönyvírónak is meg kell ragadnia a lényegét, és minden olyan változtatást végre kell hajtania, ami a történetet sikeressé teszi abban az új műfajban, új formában. Minden esetben pontosan így csinálták, és örülök, hogy így tettek.

moly.hu
A ,,Mr. Sebastian és a Fekete Mágus” egy vándorcirkusz mágusáról szól. Szereti a cirkuszok világát?  Mit gondol, Henry Walker élete tulajdonképpen tragikusnak mondható vagy sem?
Nem szeretem a cirkuszt, megijeszt. De tetszik a cirkusz ötlete, és azok a furcsa alakok, akik összegyűlnek a sátorban. És igen, Henry élete tragikus, de a végére – azt hiszem – arra jön rá, hogy valójában mégsem az. De addigra már túl késő.

Egy mesét is írt, „The Cat’s Pajamas” címmel, amelyet a saját illusztrációi díszítenek. Ebben a mesében a macska megpróbál különbözni a többiektől. Fontos az Ön számára ez a téma (individualitás vs. másolás)? Szeretne még meséket írni a jövőben?
Azt nem mondanám, hogy ez a téma ,,fontos” a számomra. Úgy gondolom, hogy jó ötlet megmutatni a saját egyéniségünket, de ez nem egy olyan téma, ami kizárólagosan foglalkoztatna. Ez egy mese, és egy ilyen kiadványban egyszerűen és érthetően kell fogalmazni. Én ezt tettem. És igen! Szeretnék még képeskönyveket készíteni gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. Bárkinek.

Legutóbbi regénye a „The Kings and Queens of Roam”, amely még nem jelent meg Magyarországon. Miről szól ez a történet?
Két nővérről szól és annak a városnak a történetéről, ahol felnőttek. Tudom, hogy ez így nem túl sok, de hosszadalmas és bonyolult lenne belemenni. Itt a történet eleje, amely ad egy kis ízelítőt a regény hangulatából:

,,Rachel McCallister és a nővére, Helen együtt éltek abban a házban, ahol felnőttek, és mindenki (Rachelt és Helent is beleértve) meg volt győződve arról, hogy ott is halnak meg. Habár mindketten fiatalok voltak – Helen huszonöt éves, Rachel csak tizennyolc –, az életútjuk egyértelműnek és kiszámíthatónak tűnt. A lányok annyira kötődtek egymáshoz, hogy annak az elképzelése, hogy akár egy napot is külön töltsenek, egy felesleges kirándulás a fantázia világába. Ennyi erővel azt is elképzelhetnénk, hogy egy kunyhót építünk egy felhőn.
Egy Roam nevű városban éltek, amit száz évvel ezelőtt a dédnagyapjuk, Elijah McCallister és annak kínai barátja és túsza, Ming Kai alapított ott, ahol azt remélték, a világ legjobb selymét tudják előállítani. A várost egy nagy hegy határolta az egyik oldalon, és egy feneketlen szakadék a másikon. Sötétzöld erdők árnyékolták be, tele medvékkel és vadkutyákkal. A város – még egy század elteltével is – úgy nézett ki, mint egy ősi civilizáció elhagyatott fővárosa: ha megpillantják, még mindig egy csoda a semmi kellős közepén, de lepusztult, tönkrement, majdnem üres. Egy nap a növényzet visszaköveteli magának, ahogy minden férfi és nő létezésének a bizonyítékát is, akik ezt a helyet az otthonuknak tartották. Akik még mindig ott éltek – 227 lakos volt a legutóbbi népszámláláskor, habár ez a szám napról napra csökkent –, csak tanúként szolgálhattak. Az elhunytak száma tízszeresen meghaladta az előkét. Olyan sok halott volt, hogy a szellemeiket már nem tudta befogadni a sötétség, és mint a szarvasok, szétszóródtak a városnak azokon a részein, amelyek az élőknek voltak fenntartva. Néha egy fénysugarat formáztak, amely a zárt ajtók alatt bevilágított a sötét szobákba, folyosókra. Sehová sem lehetett menni Roam városában anélkül, hogy ne érezték volna a jelenlétüket, de csak nagyon ritkán engedték meg bárkinek is, hogy meglássák őket.
Ott volt tehát Rachel és Helen. Rachelt és Helent egyszerűen úgy hívták, hogy a lányok. Így nevezték őket az emberek.
Láttad a lányokat? – kérdezték. Vagy:
Ott mennek a lányok.
Az utóbbi tíz évben, amióta a szüleik meghaltak, még soha nem voltak külön, soha. Helen vigyázott mindig a testvérére, de ez több volt ennél. Mintha a közös veszteség még közelebb hozta volna őket, mintha biológiai metamorfózis jött volna létre, egyetlen metaforikus csípőbe olvasztva őket egybe. Az volt az érdekes, hogy bár ennyire közel álltak egymáshoz, és ennyire függtek egymástól, mégis lányokként gondoltak rájuk, soha nem egyszerűen lányként.”

Daniel Wallace rajza az Objektív szerkesztőségének és az olvasóknak :)
"Szegény ember. Képtelen aludni. Azt kívánja, bárcsak olvashatná az ,,Objektív a fiókból” oldalt. Milyen szerencsések az olvasók!”
Néhány évig Japánban élt és dolgozott. Milyen érzés volt átkerülni egy teljesen idegen kultúrába? Ez hatással volt esetleg a történeteire is?
Élveztem. Az ott eltöltött idő megváltoztatta az életem, de azt nem tudom megmondani, hogy pontosan hogyan. Úgy gondolok erre, mint egy utazásra a Holdra. De nem hinném, hogy segítette/gátolta/megváltoztatta az írásomat. És még soha nem írtam Japánról.

Részlet a "Nagy hal" c. filmből

Tanít az Észak-Karolinai Egyetem Angol Tanszékén, itt igazgatója a Kreatív Írás Programnak. Mit gondol, mennyire lehet tanítani az írás művészetét?
Mint minden mást: megmutathatod valakinek, hogyan csináljon valamit, bármi legyen is az, és vannak, akik meg tudják csinálni, mások nem, és vannak, akik különösen jól teljesítenek.

Kik azok az írók, akiktől a legtöbbet tanulta?
GG Marquez, Kafka, Vonnegut, Flannery O’Conner, John Cheever.

Milyen íráson dolgozik jelenleg?
Most fejezem be azt a regényemet, amely 2017. májusára várható ,,Extraordinary Adventures” címmel. Ez a történet egy Edsel Bronfman nevű férfiről szól, akinek az egyszerű élete bonyolulttá válik, amikor kap egy váratlan telefonhívást.

en.wikipedia.org
Az üvegszemek visszatérő motívumai a történeteinek, és ezen kívül gyűjti is őket. Van valami különleges oka, amiért ennyire vonzódik hozzájuk?
Íme a története:

,,Nagyon szeretem az üvegszemeket. Úgy hiszem, mondhatjuk, hogy ez az egyik témám, mindjárt az apák és a kutyák mögött. A ,,Nagy hal” c. első könyvemben egy idős nő üvegszemét ellopja néhány főiskolás fiú. A ,,Ray in Reverse”-ben van egy egyedülálló anya, akinek üvegszeme van, és minden gyerek a szomszédságban azt akarja megtudni, vajon az újszülött csecsemőjének is az van-e. Nem tiszta a számukra, hogy üvegszemmel születsz vagy csak később kapod meg. Úgyhogy kitalálnak egy végzetes tervet, hogy megtudják.
A valós életben mindent, amit az üvegszemről tudni kell, azt a szomszédomtól, Frank McGowantól tudom. Neki valójában üvegszeme volt. Akkor veszítette el a szemét, amikor egy kisméretű elektronikus helikopter propellerje lepörgött a csapágyról, és belefúródott a szemgolyójába, egészen a belsejébe.
A dolgaink egész jól mentek akkoriban. Apám vállalkozása elég jól működött ahhoz, hogy elköltözzünk az alabamai Homewoodból Mountain Brook külvárosába. Mountain Brook a régi gazdag családokról és a nagy házakról szólt. Olyan volt, mint egy képeskönyv. A szüleim szerelmesek voltak egymásba, a lánytestvéreim pedig gyönyörűek. 
Frank McGowan szemben lakott velünk. Egyidősek voltunk, de ő alacsonyabb volt, kövérkés, hófehér bőrű, vörösesbarnás szeplős. A frufruja körülbelül egy ujjnyira volt a szemöldökétől. Azt hittem, a fodrász elrontotta, de újra és újra így vágták le. Frank nem volt különösebben eszes, nem volt jó a sportokban, és kövérkés arcával és kiálló fogaival úgy nézett ki, mint egy mókus. Különösebben senki sem kedvelte.
Frankkel egy osztályba jártunk hatodikban Mrs. Flowerhez. Mivel szomszédok voltunk és a kezdetektől fogva ismertük egymást, ezért mindig együtt dolgoztunk a páros feladatokon. Ha matektesztet írtunk, Frank javította a válaszaimat, én az övét. Ha közös házi feladatot kaptunk, akkor egyértelműnek tűnt, hogy Frank és én dolgozzunk együtt. És amikor Franknek meg kellett tisztítania az üvegszemét – háromszor, négyszer egy nap –, mindig megkérdezte Mrs. Flowerst, hogy elkísérhetem-e. Ez egy olyan kérés volt, amit Mrs. Flowers soha nem utasított vissza. Az óra kellős közepén, vagy akár olvasás, dolgozatírás közben Frank csak felemelte a kezét és azt mondta:
– Mrs. Flowers, meg kell tisztítanom a szemem.
Ő meg csak bólintott. Akkor Frank megkérdezte:
– Danny velem jöhet?
És akkor újra bólintott. Kétség sem férhet hozzá, hogy ez volt az első találkozása egy üvegszeművel: ki tudta, milyen furcsa előírások szükségesek a megtisztításához? Lehet, hogy két fiú kellett hozzá. De egyvalami biztos volt mindenki számára: a szemnek kétségtelenül szüksége volt tisztításra. Idővel egy kis kocsonyás pép gyűlt össze a szemhéjban, ahol az enyémben a csipa.
A jelenlétemre nem igazán volt szükség: Frank csak azt akarta, hogy vele legyek. Úgy gondolom, a barátjának tartott, talán az egyedülinek, habár nem voltam az. Elmentem Frankkel, de nem barátságból, hanem mert örültem, hogy lóghatok az óráról.
A mosdóban ott álltunk a kagyló előtt, anélkül, hogy különösebben bármit is mondtunk volna egymásnak. Megnyitotta a csapot, és hagyta folyni a vizet egy darabig. Majd az arcához nyúlt, óvatosan visszahúzta az alsó szemhéját, benyúlt a szemgödre alsó részébe, és az üvegszem kicsúszott. Úgy tartotta a tenyerében, mint valami kincset. Hagyta, hogy a víz lefolyjon rajta addig, amíg csillogni nem kezdett a fénycső fényében. Zöld volt, tengeri kagyló alakú, vagy mint egy üreges, téglalap alakú üveggolyó fele. A pupilla átható fekete színű volt, az írisz zöldje pedig mély és nagyon valós. Olyan különös volt, hogy Frank – egy olyan fiú, mint én – egy ilyen kellékkel éli az életét, úgy, mint ahogy a nagyszüleimnek műfogsoruk volt, vagy ahogy a nagynénémnek parókája, mert kopaszodott, vagy ahogy a nővérem botot használt a járáshoz. Soha nem kértem meg Franket, hogy megfoghassam a szemet, és ő sem ajánlotta fel: az túl sok lett volna mindkettőnknek. Csak néztem, ahogy kivesz egy barna papírtörlőt a fali tartóból, megszárítja vele, és utána ugyanezzel a papírtörlővel letörli a pépet, ami még odatapadt a bőrére. Utána megfogta az üvegszemet az ujjbegyeivel, odavitte a szemüreghez és mintegy... benyomta... és... mozgatta... körbe, amíg úgy érezte, a helyére került.
– Rendben? – kérdeztem.
– Rendben – válaszolta.
Utána visszamentünk az osztályba.

Miért írok üvegszemekről? Frank McGowan miatt. A ,,Ray in Reverse” c. regényben szereplő gyerekek még túl fiatalok ahhoz, hogy tudják, az élet egy veszteségek sorozata, és az időd nagy részét azzal töltöd, hogy pótold mindazt, amit elvesztettél. Amikor Frank kivette a szemét a fejéből, és a tenyerében tartotta, úgy éreztem, mintha az még mindig nézne engem – engem, akinek minden testrésze megvolt. Olyan volt, mint egy későbbi vonzódás előzetese.

Hány darabnál tart a gyűjteménye? 
71.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése