Fredrik Backman kisregénye az
egyik legcsodálatosabb történet, amit az utóbbi időben olvastam. (A többi pedig
Az ember, akit Ove-nak hívnak, valamint
A nagymamám azt üzeni, bocs, amelyek
szintén Backman művei, és ezek is igazi kedvesen szomorkás, szívet melengető
olvasmányok. 😊)
A kötetben egy idős férfit ismerhetünk meg, akinek azzal kell szembesülnie,
hogy az emlékei lassan szétgurulnak, és ezért a világa minden nap egyre kisebb és
kisebb lesz.
Nagyapó azonban nem marad egyedül
ebben a szűkülő térben. Noah, imádott unokája ott van vele, hogy hallgassa őt
és emlékezzen helyette; valamint a fia, Ted is segít az ápolásában.
Ez a néhány oldal az élet története:
amikor a halál közeledtével, egy betegség felbukkanásával a legfontosabb
dolgokat veszíti el Nagyapó, amelyeket születésétől kezdve gyűjtögetett – az
emlékeit. Az író igazán megrázóan adja át annak az élményét, hogy valaki így
veszíti el önmaga kicsi darabkáit, és ráadásul tudatában is van annak, hogy
elveszít valamit, még ha sokszor azt sem tudja, mi az. Mégis egy szép
gondolatokkal és érzésekkel teli regény, mert Nagyapónak ezt nem kell egyedül
átélnie, és bár a fiának és az unokájának is nehéz, igazi türelemmel és
szeretettel viselik gondját neki.
Nem kérdés, hogy ezt a regényt
mindenkinek ajánlom, mert olyasmivel foglalkozik csodálatos képekkel és
tanulságosan, melynek előbb-utóbb, ha nem is pontosan ilyen formában, de
mindannyian részesei leszünk.
 |
| (Josephine Wall) |
-S.Melinda-
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése