Lassan eljön a 2016-os év vége
is. Ilyenkor általában számba vesszük az elmúlt év dolgait, esetleg próbálunk
levonni valami tanulságot a velünk vagy a világban történt eseményekkel
kapcsolatban, talán fogadalmakat teszünk, és eljátsszuk, mintha elhinnénk, hogy
ezeket majd be is tartjuk. Úgy döntöttem, most nem csak az elmúlt egy évem
befejezésén töprengek, hanem előveszem a könyvekét is.
Sam Taylor regénye már egy jó ideje a polcomon állt, mégis
halogattam az olvasását. Nem volt rá különösebb okom, csak nem voltam
„ifjúsági-regény” hangulatban. 😊 Most már persze tudom, hogy nem is kellett volna hozzá, ugyanis az Erdő
Köztársaság a maga nyersességével és vadságával cseppet sem egy megszokott
ifjúsági regény.
Egyetértesz a francia forradalom eszméivel? Vágyódsz a természetbe, kedveled
a szabad fürdőzést? Szívesen megtanulnál egy új, mesterséges nyelvet?
Csábít a vadászat és a nyaktiló?
Nos, akkor semmiképpen sem ajánlom úticélnak a francia Erdő
Köztarsaságot – inkább olvass róla, ha nem egy guillotine alatt teszed, még
biztonságos is. 😉
Egy hűvös, novemberi csütörtök estén végigsétáltunk Budapest
sötét utcáin, hogy aztán este hat órára betérjünk egy kávézóba, ahol vérszomjas
macskák üdvözöltek és nyávogva adták tudtunkra, hogy itt bizony mi leszünk a vacsora.
És akkor váratlanul megszólaltak, vicsorogva, nyáltól csöpögő, éhes szájjal. De
emberi hangon. Igen, kiderült, hogy tudnak beszélni! És akkor tűnt fel, hogy
emberi ruhát hordanak.
Viccet félretéve, nézzük meg, mi történt valójában. 🙂
Ha szeretnénk varázslatot csempészni az életünkbe egy hideg,
decemberi estén, ha újra át akarjuk élni a Harry Potter filmek hangulatát,
akkor mindenképpen meg kell néznünk az idén novemberben mozikba került Legendás állatok és megfigyelésük című
filmet.
William Golding nem csak a
gyerekek sötét oldaláról tud remek regényt írni, hanem egyházi méltóságokról
is, ez biztos. 😃 A torony rövid, de annál erőteljesebb történet a hatalomról,
az önzőségről – és betegségről.
Szent Vajknak kellene rendeznie minden darabot! Komolyan!
Mostanra már számos színdarabot, musicalt láttunk az ő rendezésében, és ezek
egytől egyig a kedvenceink közé tartoznak. A legutóbbi a Meseautó, amit a Madách Színház idén, november 18-án mutatott be.
Vajon hogyan kell jól elkezdeni egy színdarab ajánlót? [Töpreng.
A keze megáll a levegőben a füzet vagy a billentyűzet felett.] Nos, talán úgy,
ha először is megemlítjük, melyik színdarabról van szó. Itt jelen esetben a
Vígszínház Játék a kastélyban című előadásáról.
És mi lehetne a legváratlanabb kezdés egy színpadon, amikor minden néző ül és
várja, hogy elkezdődjön a jelenet – ám az nem kezdődik –, mint egy kérdés az
egyik szereplőtől: Hogyan kell jól elkezdeni egy darabot? A választ azonnal meg
is kapjuk: így. Ezt magunknak válaszoljuk meg, ugyanis mi lehet ennél
meglepőbb, ugyanakkor egyedibb kezdés?
This week we have an interview with a young, South African artist Iantha Naicker who in spite of being deaf shows her creativity to the world through her amazing paintings and artwork.
Hogy éppen miért kezd el érdekelni egy regény, változó, de ha
valami különlegeset és szokatlant sejtek a történetben, szívesen vetem rá
magam. :)Körmöndy Tímea kisregénye mesés
környezetben játszódik, ám felnőtteknek szól, ezért kíváncsi voltam, miként
mutat együtt ez a párosítás.
Mindannyian tudjuk, hogy a világot titkos hatalmak
irányítják, és ezek a hatalmak néha összecsapnak egymással. Ma egy nevét és
arcát nem vállaló nem-zombikobolddal interjúztunk,
aki elmondása szerint saját fajtájának kormányhivatalánál dolgozik. Amiért
most megszólal, hogy figyelmeztessen egy közelgő tragédiára: kormánya ma éjjel támadást intéz a
zombikoboldok által lakott Belső Föld ellen!
Bevezetés: Igaz,
hogy a Fantasztikus Kéziratok Éjszakáját (amit magunk között a blogon csak KÉJ-ként emlegetünk :)) idén hatodik alkalommal rendezték meg,
nekem ez volt az első, hogy részt vettem rajta.
A jelentkezést, ami egy regényrészlet vagy egy novella
beküldését jelentette, még a nyár folyamán meg kellett ejteni. Onnantól pedig
jött az izgulás és a kíváncsiság, hogy az írókból és szerkesztőkből álló zsűri vajon
mit fog mondani róla.
A
kokeshi egy japán fababa, és itt Magyarországon talán nem mindenki ismeri vagy
hallott róla. Hogy írnád le nekik, mit kell tudni egy ilyen babáról?
A kokeshik Japán északi részéről származó,
tradicionális, fából faragott vagy esztergált babák. Az eredetük nagyon régre, az
Edo-korszakba nyúlik vissza. Felhasználásuk sokoldalú volt, pl. gyerekjátékként
és spirituális tárgyként is funkcionáltak, többek között megvédték a tűzvésztől
a házat, amelyben tartották őket. Két fajtája van: a hagyományos (dento)
kokeshi és a kreatív (singata) kokeshi. Az előbbiek kerek fejű, hengeres testű,
mesterek által készített szabályos babák, a kreatív kokeshik formái viszont
változatosak és szabadabban díszítettek, pl. hajuk van, színes kimonót vagy
egyéb öltözetet viselnek, stb. A kinézetük az alkotó stílusára nagyon jellemző.
Japánban gyakorlatilag nincs olyan
háztartás, ahol ne lenne kokeshi.
Szerencsésnek érzem magam, amikor
egymás után több jó könyvet is elém sodor az élet (vagy regénymágia :)). Az utóbbi időben
csak pozitív ajánlók kerültek ki a kezem alól, és cseppet sem bánom, hogy Timár Krisztina különleges fantasy-ja
is ezek sorát gyarapítja.
Lovecraftról elnevezett suli? Egy
démon tanár? Szörnyek és rejtélyek? Mindezek mellett különleges könyvborító?
Naná, hogy azonnal érdeklődni kezdtem Charles
Gilman ifjúsági regénye iránt. :) Az elolvasása során pedig kiderült, hogy még több titok és érdekesség bújik meg
a suliban, mint elsőre gondoltam.
Deme László ,,Zsófi és a zoknivadász” című meséje idén jelent meg. Ahogy a címe is sugallja, egy bátor kislányról és egy furcsa vadászról szól a történet.
Amíg nem találkoztam Jandácsik Pál regényével, sosem
hallottam a „furry” szót. Ekkor megtanultam, hogy ez olyan művészeti ágakat (pl.: grafika, regény, cosplay stb.) foglal össze, melyben az állatok emberi tulajdonsággal rendelkeznek, „emberi”
társadalomban élnek . Ez már önmagában is
elég érdekes volt ahhoz, hogy kíváncsi legyek a történetre, de még inkább
érdekelt, hogy a regény „csak” egy furry, vagy ezen felül is nyújt valami
érdekeset.
Kell egy jó könyv, mondtam én, és
láss csodát, megadatott! Hans Rath regénye
a Kell egy pszichológus, mondta Isten már
a címével könyörgött, hogy vegyem meg. Aztán megláttam a borítót, és teljesen
elolvadtam, a fülszöveg pedig csak ráerősített, hogy nekem ez kell! Persze, ha
nagyon várok egy könyvet, általában az a vége, hogy egy hatalmasat csalódom a
történetben – ám most, Isten akarata szerint, nem így történt.
Ma Mason Murray a vendégünk, akinek legújabb, ,,Visszatérő végzet” c. transzcendens thrillerje ebben az évben jelenik meg. Az interjúban szó esik a paranormális és a deja vu jelenségéről, valamint az ördögűzésről is.
Idén
jelent meg a Varga Tamás Józsefáltalszerkesztett Kalandok
és kalandozók antológia második kötete. Ebbe még több novella fért, mint az
elsőbe, így még több érdekes történettel ismerkedhetünk meg. Az írások jelentős
részét nagyon élveztem, sok volt, amiben megfogott valami, és ha figyelembe
veszem, hogy több mint félszáz történetnek jutott hely, elenyészően kevés
történet nem tetszett, és csak egy-kettőt nem olvastam végig. :)
Varga Bea íróval, a Könyvmolyképző Kiadó szerkesztőjével, az Aranymosás pályázat vezetőjével beszélgettünk ezen a héten. Szóba került az írás folyamata, a sci-fi és a fantasy kérdése, idén megjelenő regénye, a sokak által várt ,,Artúr”, valamint a kertjében tanyázó denevérek. :)
Egyre
inkább úgy látom, hogy a YA irodalom korszakát éljük, így az ebben a műfajban
alkotóknak igencsak oda kell figyelniük, mi jön ki a billentyűzet alól, ha
valami igazán jót és különlegeset (=a mai történet kulcsszava) akarnak alkotni.
Ransom Riggsnek félig sikerült
elvarázsolnia, másrészt elaltatnia, legfőképp a harmadik rész iránti
érdeklődésemet…
Hazánkban is megjelentek a külföldön már évtizedek óta sikeresen működő irodalmi ügynökségek, amelyek a különböző művészeti területeken alkotók munkáját, megjelenését segítik elő. Ezen a héten a Clavis Irodalmi Ügynökség segítségével ebbe a világba tekinthetünk be.
Érdekelnek az animációs rajzfilmek elkészítésének kulisszatitkai? E heti interjúnkból minden részlet kiderül a Blue Sky Studios művészeti vezetőjének, Michael Knappnek köszönhetően.
Have you ever wanted to know what is going on behind the scenes when an animation movie is being made? In this week’s interview you can find out the details from the Art Director of Blue Sky Studios, Michael Knapp.
Peter Winkler, although having an engineering degree, has chosen modeling. Currently he is living and working in Los Angeles. Here is our interview with him.
Kicsibácsiék, a kuflik
és Darth Vader kelnek életre Dániel András író-illusztrátor mesekönyveiben,
ahol átlagos szereplőkből hősök, az illusztrációkból pedig rejtvények válnak.
Interjúnkból kiderül, hogy mivel jár egy növényhatározó elfogyasztása, és ki
András kedvenc kuflija. :)
,,Egy ló, aki édességet tüsszent! – cikkeztek a lapok, lobogtak a címszalagok, csörrentek a telefonok.” Bodor Attila története igazi, békebeli mese, modern megfogalmazásban. Bátran odaadható azoknak a gyereknek, akik szeretik az állatokat, és hisznek a varázslatokban.
Egy
évvel ezelőtt nyílt meg a Hét Kávézó. A családias, nyitott szellemiségű hely jó
minőségű alapanyagaival szeretné a kávé- és teakülönlegességeket népszerűsíteni
a szegediek és a városba látogatók körében. A specialty kávézó tulajdonosával,
Szirmai Istvánnal beszélgettünk.
Hamarosan
megjelenik a történeteidet elbeszélő sorozat első kötete, amelynek megírásához
szükséged volt egy kétlábú író, Kántor Kata segítségére. Mennyire tudta Kata
hitelesen tolmácsolni a kalandjaidat?
Úgy érzem, hogy kezdetektől fogva megtaláltuk a hangot.
Alapvetően a munkamegosztás úgy zajlik, hogy én diktálom, ő írja. Csak néha
ugat bele a történetvezetésbe.
Winkler
Péter mérnöki diplomával a zsebében a modellkedést választotta, jelenleg
Los Angelesben él és dolgozik. A vele készült interjúnkat olvashatjátok.
Építészetet és
pszichológiát is tanultál, de végül az illusztrálásnál kötöttél ki. Te
készítetted – többek között - Berg Judit ,,Rumini” sorozatának rajzait. Melyik
a kedvenc köteted? Melyik szereplő megrajzolása jelentette a legnagyobb
kihívást?
Nagyon
szeretem a ,,Galléros Fecó naplóját” és a ,,Rumini a Fényvizeken” című részt
is, de az idei könyv, a ,,Rumini kapitány” lett azt hiszem, a legszebb eddig.
Van benne egy szereplő, akit annyira nehezen tudtam megragadni, hogy nem is
jutottam el kész karakterig, és róla nem került végül rajz a könyvbe. A neve
Kavicsovics Aladár, egy valaha szebb napokat látott, öregedő térképárus. Akit
nehezen, de végül azért sikerült megrajzolnom, Molyra volt a Rumini
Ferrit-szigeten című részből.
The
Dakhká Khwáan Dancers are a traditional dance group from Yukon, Canada. They
started in 2007 and since then they have performed in many countries, showing
their dedication towards traditional storytelling, dancing, drumming and
singing. This week the leader of this amazing group, Marilyn Jensen answered
our questions.
A ,,Dakhká
Khwáan Tánccsoport” egy hagyománykövető csoport Kanadából, a Yukon környékéről.
2007-ben kezdték működésüket, és azóta külföldön is rendszeresen fellépnek,
megmutatva elkötelezettségüket a tradicionális mesélés, táncolás, dobolás és
éneklés iránt. Ezen a héten e nagyszerű csoport vezetője, Marilyn Jensen
válaszolt a kérdéseinkre.
Naplót
vezettél, verseket, novellákat írsz, de – egyelőre - mesekönyveidről ismernek
az olvasók: Marcsi, a kismacska kalandjaival már három megjelent kötetben is
találkozhatnak a gyerekek és a felnőttek. Nyomon követhetik Marcsi kalandjait a
gazdaságban, ahol megszületik, egy kisállatkereskedésben, majd végül egy
szerető családnál. Mennyit változott Marcsi személyisége a három kötet folyamán?
Tulajdonképp
ugyanazokat a folyamatokat járja be, mint egy kisgyerek, csak persze, macska
lévén, sokkal gyorsabban. Az első kötet elején még bizonytalan babamacska,
akinek meg kell ismernie az őt körülvevő világot. Ne felejtsük el: a macskák
csukott szemmel születnek, így a tájékozódásba belejönni nem is olyan egyszerű
dolog. Aztán néhány rossz tapasztalat után a kötet végére eljut oda, hogy végre
biztonságban érezheti magát a gazdija, Borka mellett. A második-harmadik
kötetben pedig már olyan, mint egy vásott gyerek.
Itt az idő, hogy írjunk egy kicsit a mozikban mától vetített Alíz Tükörországban-ról. :)
Akár csak az első részt, ezt is Tim Burton jegyzi, de míg az Alíz Csodaországban-nál rendezőként működött közre, ennél már csak producerként, a rendezői széket pedig átadta James Bobinnak.
Jostein Gaarderről akkor hallottam először, amikor elmondták,
ki lesz a Könyvfesztivál idei díszvendége. Amikor pedig tudomást szereztem a
"Sofie világa" című regényéről, azonnal tudtam, hogy el kell
olvasnom. :)
„Ha az emberi agy
olyan egyszerű lenne, hogy képesek volnánk megérteni, akkor is olyan buták
lennénk, hogy mégsem értenénk.”
Régóta írsz, novelláid több antológiában is szerepelnek. Ezek milyen
típusú történetek?
Alapvetően fantasy és sci-fi, de
ezeken belül, pont azért, mert régóta írok, többfelé irányt is kipróbáltam.
Akadnak vicces, akadnak elgondolkodtató, és akadnak komor hangulatú történeteim
is. Ami közös volt bennük, hogy mindegyiknél úgy éreztem, újat tudok mondani és
adni, vagy legalább új szemszögből tudok megmutatni valamit. Arra sosem éreztem
késztetést, hogy csupán mennyiségileg növeljem az emberiség olvasmánykészletét,
mindig volt valami belső motivációm az írással.
De blogoltam is, újságcikkeket is
írtam… szóval sok minden szárad már a tollamon.
Miután elolvastuk Moskát Anita „Horgonyhely” című regényét,
biztosak voltunk benne, hogy szeretnénk egy interjút az írónővel. Az említetten
kívül szóba került még előző, a „Bábel fiai” címet viselő műve, jövőbeni tervei,
és ha még nem készítettetek vacsorát, ajánljuk az interjú végén található
különleges leves receptjét! :)
Joseph Boyden regénye már évek óta a polcon várakozott, hogy elolvassam,
én azonban mindig találtam helyette valami mást. Hiba volt. ☺ Zseniálisan megírt,
melankólikus hangvételű regény, ami arról szól, milyen embernek maradni a
háború, majd a morfium borzalmai után, egy megcsonkolt testben.
A médiából nap mint nap zúdulnak
ránk az információk a hírességekről, de annál kevesebbet tudunk a körülöttük
élő családtagokról. Nózit, a kábítószerkereső rendőrkutyát az egész ország
ismeri, kalandjait hamarosan mesekönyv formájában is olvashatjuk. Ezen a héten
azonban mégsem őt, hanem egyik családtagját, Archibáldot kaptuk csont-, azaz mikrofonvégre. :)
You started your career as a swimmer, even
participated in two Olympic Games. What are your best memories from those
years?
Those are
definitely the best times of my life. Sport was really important to me and I
was lucky to achieve great results. I always say that the results in sport are
really yours because there are no excuses: if you win is your victory, if you
lose it is your loss. It could be a small game or the Olympic Games. Sport is a
great lesson in life.
Úszóként kezdte a
karrierjét, két olimpián is részt vett. Mik a legszebb emlékei azokból az
időkből?
Az valóban életem legjobb időszakának számított. A sport
nagyon fontos volt a számomra, és szerencsére nagy eredményeket érhettem el.
Mindig azt mondom, hogy a sportban elért eredmények mindig a tieid, mert ott
nincsenek kifogások: ha nyersz, az a te győzelmed, ha vesztesz, az a te
vereséged. Ez lehet egy kisebb verseny, de akár az olimpia is. A sport nagyszerű
lecke az életben.
Számomra a világ
legzseniálisabb filmje a Tim Burton által rendezett „Nagy hal”, ami Daniel
Wallace azonos című regényéből készült. Most pedig az író egy másik nagyszerű
alkotásáról, a „Mr. Sebastian és a Fekete Mágusról” lesz szó.
Jandácsik Pál az Athenaeum Kiadó Gyöngyhalász Szerzőválogató pályázatának egyik nyertese. Többek között április elején megjelenő kötetéről, az "Állatok maszkabálja" című furry regényről kérdeztük.
Daniel Wallace’s name is well known in Hungary for his
novel “Mr. Sebastian and the Negro
Magician” and the film “Big Fish” based on his book, directed by Tim Burton. We
asked the writer about these projects but we also talked about his glass eye
collection, too. :)
You
are considered to be one of the greatest figures of magical realism. Can you
tell us why you have chosen this particular genre?
Before my first book, Big Fish, was published, I wrote five other novels. All of them,
without exception, were realistic novels drawn from contemporary life. They
were similar in that way and they were similar in another way as well: they
were all bad. Very. I was trying to write the sort of book I thought someone
wanted to read, rather than the one I wanted to write. So on my sixth, and what
I told myself was the last, attempt, I decided to write something I liked,
something that I would be proud of, regardless of whether or not anyone
published it. This is when I returned to my first literary love, Greek myth,
and started messing around with it. It worked.
Your
most popular novel called “Big Fish: A novel of Mythic Proportions”. It was the
basis for the Tim Burton film “Big Fish” and a Broadway musical. Did you like these
adaptations?
Yes. The only good adaptations, I feel, are the ones
in which the writer makes the work his own. Even though the original impulse
for the story came from someone else, the person adapting it has to claim it,
and do whatever they feel is necessary to make the story successful in this new
genre, this new format. That’s what they did and I am glad they did it.
goodreads.com
Your novel “Mr. Sebastian and the Negro
Magician” is about a magician of a travelling circus. Are you fascinated by the
world of circuses? Do you consider Henry Walker’s life a tragic one?
I don’t like circuses;
they scare me. But I like the idea of a circus, and the strange characters that
assemble under the tent. And yes, his life is tragic, but by the end of it I
think he’s seeing how it might not be. But by then it’s too late.
You have written and illustrated a children’s
story called “The Cat’s Pajamas” which is about a cat trying to be different
from the others. Is this topic (showing your individuality instead of being a
“copycat”) important for you? Would you like to write more children’s stories
in the future?
I wouldn’t say the
topic is ‘important’ to me. I mean, I think it’s a good idea to listen to your
own songs, but it’s nothing that preoccupies me. It’s a kid’s book and in a
book like that you have to keep things simple and clear and so that’s what I
did. And yes! I want to write books with pictures, for children or adults.
Anybody.
Your latest novel “The Kings and Queens of
Roam” has not been published in Hungarian yet. What can you tell us about this
story?
It’s about two sisters
and the history of the town they grew up in. I know that’s not much to go on
but it’s long and complicated and hard to get into. Here’s the first of it,
which will give you an idea of its tone:
Rachel McCallister and her sister
Helen lived together in the home they grew up in, and as far as anyone could
tell (Rachel and Helen included), this is where they would die as well. Though they were both quite young – Helen was
twenty-five years old, and Rachel was only eighteen – their paths seemed clear
and predictable, each girl so closely bound to the other that to imagine even a
day apart was a pointless foray into fantasy. You might as well imagine
building a cabin on a cloud.
They lived
in a town called Roam, a town founded a hundred years ago by their
great-grandfather Elijah McCallister and his Chinese friend and hostage, Ming
Kai, where they hoped to make the finest silk the world had ever known.
Bordered by a great mountain on one side and a bottomless ravine on the other,
and shadowed by dark green forests full of bears and wild dogs, the town – even
after a century’s existence – felt like the abandoned capital of an ancient
civilization: still a wonder to behold, out here in the middle of nowhere, but
worn down, broken, nearly empty. One day
the vegetable world would reclaim it and all the evidence of every man and
woman who had called it home, and those who still lived there (two hundred and
twenty-seven people at last count, though the number grew smaller by the day)
could only serve as witnesses. The dead outnumbered the living ten-fold now.
There were so many dead their spirits could no longer be contained in the
darkness, and, like deer, their population had spilled over into parts of the
town reserved for the living. Sometimesthey formed a cool shaft of stray
light that leaked into dark rooms, beneath closet doors, into alley ways. There
was nowhere you could go in Roam without feeling them, but only rarely would
they actually allow themselves to be seen.
Then there was Rachel and Helen.
Rachel and Helen were known simply as the
girls. That’s what people called
them. Have you seen the girls? they
might say. Or, There go the girls. For the last ten years, ever since their
parents had died, they had never been not together: never. Helen had been taking care of her sister all
this time – but it was more than that.
It was as if their common losses had brought them so close that a
biological metamorphosis had occurred, fusing them forever at the metaphorical
hip. The wonder of it was that they were
thought of as girls at all, and not simply girl,
so close were they, so much had one come to depend upon the other.
You
have been living and working in Japan for a couple of years. How does it feel
to live in a completely different culture? Did it have any influence on your
writing?
I enjoyed it. Living there changed my life but I can’t
say exactly how. I think about it like I’d think about a trip to the moon. But
I don’t think it helped/hurt/changed anything about my writing. I’ve never
written about Japan, ever.
"Sad man. Can't sleep. Wishes he could read Objectiv a Fiókból. Lucky readars!"
Message from Wallace :)
You
are a professor and lecturer of the Creative Writing Program in the English Department at the University of
North Carolina. What do you think to what extent can writing be taught and
learnt?
Like anything else: you
can show someone how to do something, whatever it is, and some people can’t do
it, some people can, and some can do it exceptionally well.
Who
are those writers from whom you learnt the most?
GG Marquez, Kafka, Vonnegut, Flannery O’Conner, John
Cheever.
What
are you working on currently?
I’m finishing up a novel that is due out in May, 2017,
called Extraordinary Adventures. It’s
about a man named Edsel Bronfman, whose simple life is complicated when he
receives an unexpected phone call . . .
en.wikipedia.org
Glass
eyes are returning motives in your stories and you collect them, too. It there
a special reason behind your attachment to them?
Here is that story:
I have this thing for glass eyes. I guess you could
say they’ve become one of my subjects, right in line behind fathers and dogs.
In Big Fish, my first book, an old
lady’s glass eye is stolen by some college boys. In Ray in Reverse, there’s a single mother with a glass eye, and all
the kids in her neighborhood want to know whether her new baby has one too.
It’s unclear to them whether you’re born with a glass eye, or get one, somehow,
later. So they hatch a disastrous plan to find out. In real life, I learned everything I ever
needed to know about glass eyes from my neighbor, Frank McGowan. He actually had a glass eye. He lost his real
one when the blades of a tiny electronic helicopter spun off its bearings and
impaled itself in his vitreous cavity, the very inside of the eye.
Things were pretty good for me then. My father’s
business was doing well enough that we moved from Homewood, Alabama, to the
suburb of Mountain Brook. Mountain Brook was all old money and big houses. It
was like a picture-book. My parents were in love, and my sisters were
beautiful.
Frank McGowan lived across the street from me. Frank
was my age, but he was shorter, and pudgy, with chalk-white skin and
reddish-brown freckles. His bangs stopped about an inch above his eyebrows. I
thought his haircut was a mistake, but it happened again and again. He wasn’t
especially brilliant, and he wasn’t good at sports, and with his puffy jowls
and buck teeth, he looked like a chipmunk. Nobody really liked him.
Frank was in Mrs. Flower’s sixth grade class with me.
Given that we were neighbors, and knew each other right from the start, we were
always teamed up when teaming was necessary. If we had a little math quiz,
Frank graded my answers and I graded his. If there was a take-home project, it
only made sense that Frank and I worked together. And when Frank had to wash his glass eye,
which was three or four times a day, he always asked Mrs. Flowers if I could
accompany him. It was a request she never refused. It the middle of a lecture
or a reading or even a test, Frank would raise his hand and say, “Mrs. Flowers,
I need to wash my eye.” She would nod, and then Frank would ask, “Can Danny
come?” And she would nod again. This was no doubt her first experience with a
glass eye: who knew what strange protocol was necessary in its washing? Maybe
it was a two-boy operation. But one
thing was clear to her and to everybody: without a doubt, the eye could stand a
washing. Over time a tiny gelatinous mush would collect around the eyelet,
where Sleep collected in mine.
My presence wasn’t really necessary; Frank just wanted
me to be with him. I think he thought of me as his friend, maybe his only
friend, though I wasn’t, really. I went
with Frank, not out of friendship, but because I was happy for any excuse that
got me out of class.
In the bathroom, he and I would stand in front of the
sink, not saying much, and he would turn on the tap, letting the water run for
a moment. Then he would reach up to his face and, gently pulling back his
bottom lid, insert his fingers beneath the lower edge of his eye, and out it
would slip. He held it in the palm of his hand like a treasure, and let the
water rush over it, until it glistened in the florescent light. It was green,
and it was shaped like a sea shell, or half of a hollowed-out, oblong marble.
The pupil was piercingly black, and the green of the iris was deep and very
real. It was so weird, that Frank – a
boy, just like me – would have this accessory in his life, the way my
grandparents had false teeth, or my aunt wore a wig because she was balding, or
the way my sister used a cane. I never asked to hold the eye and Frank never
offered; it would have been too much for us both. I just watched as he took a brown paper towel
from the wall dispenser and dried it, and then as he used the same towel to
wipe whatever mush still clung to the skin. Then, the eye held in the soft tips
of his fingers, he brought it to the socket and sort of . . . pushed it . . . and . . . moved it . .
. around, until it felt good to him,
in its place.
“Okay?” I said.
“Okay,” he said.
Then we went back to class.
Why do I write about glass eyes? It’s because of Frank
McGowan. The children in Ray in Reverse
are too young to know that life is a process of subtraction, and that much of
your time is spent looking for ways to make up for the loss. When Frank removed
his eye from his head, and he held it in the palm of his hand, I still felt it
looking at me – me, who had all my parts. It was like a preview of coming
attractions.